Finanszírozás, költséghatékonyság, minőség és fenntarthatóság

 

A minőség és eredményesség fejlesztésének lehetősége a szolgáltatásvásárlás keretében
Rendszer szintjén értelmezett minőségbiztosítás szerepe különös tekintettel a finanszírozásra
Minőség-gazdaságosság-eredményesség
 

A minőség és eredményesség fejlesztésének lehetősége a szolgáltatásvásárlás keretében
Dózsa Csaba
(Magyar Egészség-gazdaságtani Társaság)

A szolgáltatásvásárlás lehetősége
A közfinanszírozott egészségügyi rendszerben a közvásárlónak (Magyarországon az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak) jelentős szerepe lehet a minőség és eredményesség, mint átfogó szempont érvényesítésére az egészségügyi szolgáltatások finanszírozásának keretében. Ennek lehetősége különösen akkor erősödik meg, ha az OEP tudatos szolgáltatásvásárlói szerepben lép fel. A vásárlói szerepe pénzügyi értelemben nem más, mint a rendelkezésre álló források, azaz az Egészségbiztosítási Alap (E. Alap) költségvetésének felosztása. Az OEP a GDP kb. 5-7%-át kezelő szervezet, mely több tucat eltérő tevékenységet foglal magában egy folyamatosan változó környezetben, változó lakossági és szolgáltatói igények, elvárások közepette. A szervezet monopol közvásárlóként jelenik meg az egészségügyi szolgáltatások piacán, így a belső folyamatok optimalizálásában, hatékonyság és minőség javításában a külső versenytársak nem jelentenek kényszert.

 A jelenleg érvényben lévő jogszabályi keretek ugyanakkor nem adtak az OEP-nek jelentős szerepet a szerződött egészségügyi szolgáltatók, illetve az egyes szolgáltatóktól vásárolt ellátástípusok kiválasztásában: a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (Ebtv) az adott szolgáltatás nyújtására vonatkozóan szerződéskötési kötelezettséget ír elő az egészségügyi szolgáltatóval. Az egészségbiztosítónak nincsen közvetlen befolyása a szerződés keretében a finanszírozási szabályok alakítására (a finanszírozási szabályokat és díjtételeket kormányrendelet állapítja meg). Az OEP több mint tíz éves gyakorlata során azonban a vezetők és számos szakértő is felismerte, hogy ebből a helyzetből az jelenthetne elmozdulást, ha az OEP több és komolyabb minőségi és hatékonysági elemet érvényesíthetne a szolgáltatók kiválasztási és finanszírozási folyamatában (pályáztatás, szelektív vásárlási lehetőség). Visszaélés esetén fontos lenne, hogy szigorúbban járhasson el (visszatartó erejű szankciók, adott esetben szerződésbontás). (Részletesebben lásd Dózsa és szerzőtársai cikkét, 2006.) A szigorú szankciók alkalmazásának lehetőségét gyengíti, hogy az egészségbiztosítónak figyelembe kell vennie az egészségügyi ellátáshoz való egyenlő hozzáférés elvét, tehát az adott szolgáltató területéhez tartozó biztosítottak nem maradhatnak ellátás nélkül.

Bár már a szolgáltatásvásárlói szemlélet az Országos Egészségbiztosítási Pénztár működésében jelen van, mértéke összességében azonban nem elégséges ahhoz, hogy a teljes finanszírozási gyakorlaton keresztül jelentős pozitív változásokat eredményezzen az egészségügyi ellátások minőségében és eredményességében. A tudatos szolgáltatásvásárlás több szinten jelenhet meg, amelynek elemeit a következő táblázat tartalmazza.

1. táblázat A szolgáltatásvásárlói szerep erősítésének főbb területei

A vásárlói szerep jelleg	A rendszer működése szempontjából mely területet érinti
Miből vásárolunk?	Ráhatás a bevételek alakulására és a bevételek alapos elemzése és monitorozása
Mit vásárolunk?	Közfinanszírozott alapcsomag meghatározása, befogadáspolitikai rendszer kialakítása
Kitől vásárolunk?	Regionális-térségi szintű kapacitásszabályozás és pályázati rendszer, progresszivitás erősítése, intézményi minőségfejlesztés és monitoring
Hogyan vásárolunk?	Finanszírozási technikák fejlesztése, kasszák integrálása, allokációs hatékonyság javítása, támogatáspolitika fejlesztése gyógyszereknél, segédeszközöknél
Mennyiért vásárolunk?	Szisztematikus és rendszeres költség és ráfordítási-adatgyűjtés, költségalapú és rugalmas díjszabás gyakorlatának bevezetése

 

Az utóbbi években leginkább a gyógyszer-finanszírozásban történtek előrelépések, (pl. árlicitek tartása, a befogadási döntések egészség-gazdaságtani megalapozottságának javítása, a gyógyszerfelírási szokások monitorozása).

A Biztonság és Partnerség Program ennek megfelelően célul tűzte ki az egészségbiztosító átalakítását és fejlesztését, annak érdekében, hogy megerősítse az OEP biztosítói-szolgáltatásvásárlói szerepét, szélesítse mozgásterét, növelje döntési szabadságát. Ezzel együtt fokozottabban ellenőrzik, hogy az Egészségbiztosítási Alapból származó források hatékonyan kerüljenek felhasználásra, valamint létrehozzák az ehhez szükséges informatikai rendszereket.  A program előtérbe helyezi a területi egyenlőtlenségek csökkentését és a szektorsemleges finanszírozás elvét. Nyilvánosak lettek a szolgáltatásokat jellemző indikátorok, a szolgáltatások közfinanszírozásba való befogadásáról szóló döntések szempontjai valamint a döntési folyamat fontosabb lépései.

 

 Ösztönző rendszerek
A finanszírozási technikák, a forrásallokáció kialakítása során különös figyelmet kell fordítani az ösztönzőkre, melynek szerepe van egyrészt a költsége hatékony felhasználására megfelelő minőségű ellátás nyújtására mellett. Az egészségügyi szolgáltatók (például kórházak) és az orvosok tevékenységét természetesen jelentősen befolyásolja a finanszírozás módja (Enthoven, 1979, Getzen, 2002, Steinmann és Zweifel, 2003, Eid, 2004, Dózsa, 2005), mely jelenti az ösztönzők elméletének lényegét.

 A finanszírozási ösztönzők elméletének elemzése során a kockázatmegosztás (risk sharing)megjelenéséről, szerepéről sem szabad elfeledkezni,hiszen a finanszírozási technikák változtatásával változtatható a finanszírozási – pénzügyi kockázat megosztása a vásárló (finanszírozó) és a szolgáltatók között (kockázatmegosztás elmélete) (St George, 1990, Shmueli, 2003). Ez alatt az előre nem tervezhető többletköltségek kockázatának megosztásáról van szó a szolgáltató és a finanszírozó között. Az állami érdekek a jobb hatékonyságú ellátás biztosítását kívánják meg, mely megvalósítása ösztönzők révén érhetők el. Ezek elősegíthetik a költségek csökkentését, a minőség és teljesítmény növelését, valamint mind a túlkezelés, mind az alulkezelés elkerülését. Éves bázis alapú szolgáltatói költségvetésből kiindulva a kockázatmegosztás jelentheti a kockázat visszaterelését a finanszírozó felé (balra mozgunk az ábrán), amely azonban csökkentheti a hatékony működésre való ösztönzést:

 1.      Outlier risk sharing: bizonyos összeg felett a finanszírozó viseli a költségeket;

 2.      Proportional risk sharing: bizonyos hányad felett a finanszírozó viseli a költségeket.

 

A kockázatmegosztás egyszerűsített modellje

Döntéselméleti szempontból az ábra a pozíciós alapú alkut idézi (Zoltayné, 2005). Kedvezőbb pozícióba csak abban az esetben juthat bármelyik fél, ha a másik helyzete romlik (nem létezik Pareto-javítás). A pozíciós alku főbb jellemzői a következőek: a rendelkezésre álló javak korlátozottak, a felek érdekei ellentétesek, kizárják egymást, a felek haszonmaximalizálóak, akik általában egyszeri vagy rövid távú kapcsolatban állnak egymással.

Az elméletet továbbgondolva a modell kiegészíthető az eredményesség, minőség vizsgálatával, mely egy újabb dimenzió. Ezzel az alku mechanizmus érték alapú alkuvá válik (Zoltayné, 2005). A szolgáltató és a vásárló ekkor már az adott technológia, terápia eredményességét is beleveszi az alkuba. A támogatás mértékét és végleges, kifizetésre kerülő összegét a mért és monitorozott valódi terápiás eredmény határozza meg. Az előbbiekben bemutatott ábra tekintetében ez azt jelenti, hogy egy kiinduló pozícióból, ahol a felek megállapodnak a finanszírozás (pl. 2:1-es) megosztásában, a finanszírozó irányába mozdul a végleges finanszírozási kockázat (mérték) a vásárló irányába fordul át, természetesen csak abban az esetben, ha az ellátás, terápia eredményessége megfelel a követelményeknek. Ellenkező esetben, tehát ha az eredményesség elmarad a bevállalt mértéktől a végleges kockázatmegosztás a szolgáltató (gyógyszergyártó) irányába tolódik el (1:1-es arányban), ez akár a támogatás teljes megvonását is eredményezheti

 Az alábbi táblázat egy SWOT elemzéshez hasonló módon mutatja be, hogy az egyes finanszírozási típusok milyen pozitív és esetlegesen negatív ösztönzőkkel járnak az ellátások minőségére, hatékonyságára vonatkozóan, és az eredményesség mérésének – alkalmazásának milyen lehetőségeit kínálják.

 

 2. táblázat A szolgáltatói finanszírozás típusai és kapcsolatuk az eredményességgel és minőséggel

A finanszírozás típusa	Előnyök	Hátrányok	Az eredményesség és minőség, mint szempont alkalmazásának lehetősége
Fejkvóta (GPs)	¨   Szabad orvosválasztás, ¨   költségcsökkentő (az orvos takarékoskodik), ¨   hatékonyság a teljes ellátási epizód során, ¨   protokollok kidolgozása, ¨   kevés adminisztrációs költség, ¨   összkiadásokat kontrollálja, ¨   a finanszírozó tud előre kalkulálni, ¨   könnyen elérhető, megbízható információn alapszik, ¨   az orvos önálló vállalkozó	beteg továbbküldése, ¨   nem ösztönöz tevékenységre, egészségügyi ellátások alulhasználata, ¨   „lefölözés”, ¨   ha az orvos eléri a maximum betegszámot, akkor csak országos egyeztetés után lehet több betege (jövedelem plafon, degressziós sávok)	¨   disease management programok, finanszírozási ösztönző rendszer (pl. hatékony gyógyszerfelírás), krónikus betegek gondozásának hatékonysága indikátorokkal mérve, ¨   részleges eredményesség alapú finanszírozás bevezetésének lehetősége
Kockázattal korrigált globál fejkvóta (MCOs), risk-adjusted capitation	¨   zárt költségvetési forma, makrogazdasági hatékonyság, tervezhető keret ¨   egyenlő elosztás elve – equity ¨   finanszírozott populáció adottságainak minél pontosabb figyelembevétele – az egyének várható költségeinek biztosítása	¨   alulkezelés, esetleges minőségbeli romlás, ¨   felelősség magasabb szintekre történő áthárítása ¨   kimazsolázás, ¨   „lefölözés”	¨   disease management programok ösztönzése súlyozott fejkvóta rendszerrel, ¨   finanszírozási ösztönző rendszer betegút követéssel és elemzéssel
Napidíj (súlyozott napidíj)	¨   kis adminisztrációs költség, ¨   könnyen kezelhető, ¨   intézményi szinten kiadáskorlátozó, ¨   nincs túlkezelés	¨   tovább tartják bent a kórházban a betegeket a szükségesnél, ¨   nem ösztönöz a kiadások korlátozására, ¨   az első bent töltött napok költsége magasabb, míg a napidíj ezt nem veszi figyelembe	¨   minőségi indikátorokon alapuló akkreditációval kombinált, monitorozáson alapuló jogosultság a magasabb szorzóra (pl. a rehabilitációban)

 

Német pontrendszer  – tevékenység alapú finanszírozás	legnagyobb lehetőség a szabad orvosválasztásra, rugalmas alkalmazkodás a szolgáltatónál	túlhasználathoz vezet, az orvosok további szolgáltatások nyújtásával növelik jövedelmüket, nem ösztönöz a kiadások korlátozására, nagy az adminisztrációs költségigénye	delistázás eredményesség hiányában, finanszírozási protokoll alapú finanszírozás evidenciák felhasználásával
DRGs alapú teljesítmény és esetfinanszírozás	¨   költségcsökkentő, mert a kórház megtarthatja a megtakarításait, ¨   könnyebben átlátható a kórházi teljesítmények finanszírozása	¨       teljesítménynövelés, ¨       HBCs pontok manipulálása, ¨       „túlkódolás”, ¨   önmagában kiadáskorlátozásra nem alkalmas	¨       delistázás: eredménytelenség esetén törlés a finanszírozási listáról ¨       finanszírozási protokoll alapú finanszírozás
Tételes, külön keretből történő finanszírozás	¨   magasabb költségigényű betegek/betegségek/ellátások elkülönített finanszírozási lehetősége ¨   gyorsabb bevezetés ¨   méltányossági (equity) szempontok figyelembe vételi lehetősége ¨   a széleskörű használat ill. hozzáférés kiterjesztése előtt korlátozott, szabályozhatóbb finanszírozás ¨   igénybevétel monitorozásának lehetősége	¨   limitált hozzáférést biztosít a az ellátásokhoz – gerjeszti a várólisták kialakulását ¨   általában a különösen drága ellátásokra alkalmazzák – így önmagában nagy a fajlagos költsége ¨   nagy az adminisztrációs költségigénye	¨   egyes konkrét eszközök terápiák, műtétes eljárások esetén lehetővé teszi az eredményesség vizsgálatát (mielőtt a teljes rendszerre „rászabadítanák” az adott technológiát ill. szűk körben a betegek utánkövetése jobban megoldható) – az egészségügyi technológiák normatív finanszírozásba való bekerülésének előszobája lehet

 

 A következőkben a fejkvóta alapú és a tételes diagnózis csoport (DRG-HBCS) alapú finanszírozás bemutatása következik, melyek az európai egészségügyi rendszerekben leginkább elterjedőben lévő finanszírozási technikák.

 A fejkvóta alapú finanszírozás
A fejkvóta alapú finanszírozásnak egyaránt van hatékonysági és equity (esélyegyenlőségi) oldala is. Ez a tipikus formája annak, amikor a finanszírozó a szolgáltatóra hárítja a kockázatok viselését. Ezen formával azt akarták elérni, hogy a szolgáltatók költséghatékonysága javuljon, ne költsenek többet a rendelkezésre álló forrásoknál. Az egyenlő elosztásból adódóan teljesül az esélyegyenlőség elve. A kifizetésre kerülő összegek meghatározásának több módja is lehetséges, leginkább alkalmazott az ellátott lakosság számának való megfeleltetés korrigálva a nem és kor szerinti eloszlással. A fejkvóta számítás eltérő tényezőkön alapulhat, mint a lakosság száma, demográfiai jellemzők (kor, nem eloszlása, mortalitási adatok), krónikus betegségekben szenvedők száma, eloszlása, valamint az egyéb, szocio-gazdasági mutatók (munkanélküliség, képzettségi szint, csatornázottsági szint, stb.). Az ún.egészség-modellek a költségek becslését helyezik előtérbe az adott személy jellemzői alapján (diagnózishoz kötődő információk, rokkantság stb.), a nem egészség-modellek pedig szociodemográfiai adatok alapján becslik az egyén várható kiadásait (Nagy, 2009).

 A kockázatkiigazított fejkvóta finanszírozásnak (risk-adjusted capitation) alapvetően két alkalmazási területét ismerjük, melyek a következők:

1.      A több-biztosítós rendszerek esetében a biztosítók eltérő kockázatközösségeiből eredő kockázati különbségeinek kiegyenlítésére (jellemző példák Hollandia, Szlovákia)

2.     a decentralizált, térségi elven működő közfinanszírozású egészségügyi rendszerek esetében a központi (állami, szövetségi) források leosztására szolgál (jellemző példák, NHS, Anglia, Spanyolország, Skandináv országok) (Van Barneveld, 1997).

 Megállapítható, hogy az európai egészségügyi rendszerekben jelenleg is működő fejkvótán alapuló forráselosztási mechanizmusokról nem veszik figyelembe a finanszírozott minőségét, hiszen fő célja a költségek féken tartása, az allokációs hatékonyság javítása, valamint az egészségügyi ellátáshoz való egyenlő hozzáférés teljesülése. Ennek következtében az ellátás minőségének, eredményességének javítása, megfelelő szinten tartása nem jelenik meg a rendszer kialakításában.

 

 A DRG (HBCS) alapú finanszírozás
A hazánkban kialakított HBCS (homogén betegcsoport) rendszer alapja az Egyesült Államokban, a Medicare finanszírozásban 1983-ban bevezetett DRGs rendszere. Ezen finanszírozási forma figyelembe veszi az egyes kórházcsoportok eltérő költségszintjeit valamint előre meghatározott díjakon alapul (Prospective Payment System). Elméleti alapját Andrei Schleifer által kidolgozott ún. Yardstick competition képez mely alapja, hogy a finanszírozási összegek meghatározásakor figyelembe veszik a többi azonos típusú szolgáltatást végző kórházak kiadásait, költségeit, ezeket átlagolják, majd meghatározzák az összeget, melyet térítenek.

 A DRGs rendszer az aktív fekvőbeteg szakellátások teljesítményének mérésére majd finanszírozására Európában elsőként Portugáliában, majd Magyarországon és Norvégiában került bevezetésre. A 2000-es évek közepére már Németországban és Franciaországban is alkalmazták a különböző típusú DRGs rendszereket. Angliában az NHS rendszerében saját kidolgozású esetösszetételen (case-mix) alapuló rendszert vezetettek be. A DRGs rendszerek alkalmazásának nemzetközi szintű tapasztalatait Kimberly és szerzőtársai tanulmánykötete (Kimberly, Pouvourville, Aunno, 2008): The Globalization of Managerial Innovation in Health Care, mutatja be legátfogóbban, amelyben nyolc ország esettanulmányai között szerepel Magyarországé is (Nagy, Boncz, Dózsa, 2008).

 Hazánkban a HBCS alapú finanszírozás bevezetésének mind pozitív és negatív hatásai egyaránt megfigyelhetőek.  A finanszírozás első tíz évében, pontosabban a TVK rendszer bevezetéséig pozitív hatásként könyvelhették el az átlagos ápolási idő csökkenése valamint az ágykihasználtság növekedését. Negatívumként jelentkezett emellett a különböző ún. „kódolási trükkök” megjelenése, amely egyértelműen a teljesítményelvű DRG finanszírozásnak tulajdonítható (nemzetközi irodalmak is igazolják). A kórházak túlkódolásból eredő folyamatos CMI növekedésére, melynek egy részét egyértelműen a kódolási trükkök eredményeztek, a finanszírozó és az Egészségügyi Minisztérium az időszakos visszanormálásokkal válaszolt.

 Összességében tehát a DRG-HBCS alapú finanszírozási rendszer alapvetően leszűkül a kórházak falain belüli ellátásokra. Nehezen vagy egyáltalán nem is lehetséges a terápiák, alkalmazott technológiák hatásainak, minőségének mérése ennek következtében a valódi eredményesség, a minőségi indikátorok nem kerülnek visszacsatolásra a finanszírozás mechanizmusába. Bár egyfajta garanciális szabályok érvényesülnek. Egyes esetekben ugyanis az első beavatkozást követő, meghatározott időn belül felmerülő konkrét szövődmények, revaszkularizáció, reoperáció, újrafelvétel költségeit a biztosító nem téríti meg. Fontos kiemelni, hogy ezek nem tekinthetők a hosszabb távú egészségnyereség, eredményesség (outcome), megfelelő minőségű ellátás érvényesítésének.

 A magyar egészségbiztosítás rendszerében az eredményesség alapú forráselosztás egyik csírájának tekinthetjük a 2005-2006. évi onkológiai HBCS programot. Ennek keretében új HBCS csoportok kerültek kialakításra.

 

 Referencia lista

Dózsa Cs. (2005). A finanszírozási technikák alkalmazásának tapasztalatai és ösztönző hatásai a hazai egészségügyi szolgáltatások közfinanszírozásában. IME, 4(4). 18-22.

Dózsa, Cs., Dérer, I., Takács, E., Bodnár, V. (2006/2). Az OEP szolgáltatásvásárlói szerepének erősítése 1. Aműködés korszerűsítésének lehetőségei. Informatika és Menedzsment az Egészségügyben (IME), 5, 5-21.

Dózsa, Cs., Dérer, I., Boncz, I., Takács, E. (2006/3). Az OEP szolgáltatásvásárlói és biztosítói szerepének erősítése, mint a magyar egészségügyi rendszer reformjának egyik fontos eszköze 2.  Informatika és Menedzsment az Egészségügyben (IME), 5, 5-16.

Eid, F. (2004). Designing Institutions and Incentives in Hospitals: an Organization Economics Methodology. Journal of Health Care Finance. Winter, 31(2):1-15. 2002,  -15.

Enthoven, A. C. (1979). Consumer-Centered Vs. Job-Centered Health Insurance. Harvard Business Review. Jan-Feb; 57(1):141-52.

Getzen, T. (2002). Health Economics: Fundamentals and Flow of Funds. New York, NY: John Wiley and Sons.

Kimberly, J.R., Pouvourville, G. D’, Aunno, T. (2008). The Globalization of Managerial Innovation in Health Care. Cambridge University Press.

Shmueli, A., Chernichovsky, D., Zmora, I. (2003). Risk Adjustment and Risk Sharing: the Israeli Experience. Health Policy, 65, 37-48.

Schleifer, A. (1985). A Theory of Yardstick Competition. The RAND Journal of Economics, Autumn, Volume 16, No. 3. 319-327.

St George, J.H. (1990). Risk sharing: health care’s latest challange – includes related article on cost data and hospital survival. Healthcare Financial Management, Jan.

Steinmann, L., Zweifel, P. (2003). On the (In)Efficiency of Swiss Hospitals. Applied Economics, 35, 361-370.

van Barneveld, E. M., van Vliet, R. C., van de Ven, W. P. (2001). Risk Sharing Between Competing Health Plans and Sponsors. Health Affairs (Millwood), 20, 253-262.

Zoltayné,  P. Z. (2005). Döntéselmélet. Alinea Kiadó 2002, reprint.

 

Rendszer szintjén értelmezett minőségbiztosítás szerepe különös tekintettel a finanszírozásra
Dr. Szentes Tamás, Dr. Papp Csaba
(Józsefvárosi Egészségügyi Szolgálat,  DEOEC)

 Rendszer szintjén értelmezett minőségbiztosítás lehetőség és eszköz a mindenkori egészségügyi kormányzat kezében arra, hogy az általa kiépített rendszert megfelelőképpen működtesse, kontrollálja annak viselkedését és a megfelelő pontokon be tudjon avatkozni. Az egészségügyi kormányzat paraméterezi és működteti, vagy nem működteti ezt a rendszert. A rendszer működtetése és a megfelelő paraméterezés egymástól külön értelmezhető, és elmondhatjuk, hogy egy rosszul paraméterezett rendszerben is működhet a minőségbiztosítás megfelelően és egy jól paraméterezett rendszerben is elképzelhető, hogy a minőségbiztosítási rendszer nem működik, melynek következménye mindkét esetben más. Első esetben a hiba felszínre kerülése és optimális esetben a javítása, második esetben a hiba nem kerül felszínre és a rendszerben előbb vagy utóbb diszfunkciót észlelünk.

 

1. Minőségbiztosítás az egészségügyi ellátórendszer szintjén
Az egészségügyi ellátórendszerben az ellátórendszer szereplőinek más és más szerepe van a minőségbiztosítási rendszer működtetésében. Optimális helyzetben az egészségpolitika a rendszer felügyeleti szervein keresztül gyakorolja a rendszer működtetését. A felügyeleti szerveken keresztül fogalmazza meg a rendszer szereplői felé az elvárt igényeket, paraméterezi azok működését. Ezek a szervek a paraméterezésnek megfelelően különböző típusú adatokat gyűjtenek az intézményektől, melyek segítségével le tudják írni azok működését és optimálisan képesek monitorozni azt. Ezt követően a felügyeleti szervek visszajeleznek az adatszolgáltató intézményeknek, és tájékoztatják őket a működésük minőségéről. Ennek ismeretében az ellátó intézmények értékelik saját működésüket és hatékonyan képesek korrigálni azt.

A jelenlegi helyzet viszont távol áll ettől. Az egészségügyi kormányzat a felügyeleti szerveken keresztül sem tudja biztosítani a rendszer működtetését. Ennek elsődleges oka, hogy nem fogalmazta meg a rendszer szereplőivel szemben támasztott elvárását, nem paraméterezte pontosan azok működését. Az adatgyűjtést nem átfogóan végzik, és a gyűjtött adatok nem képesek megfelelően leírni a rendszer működését. Az adatgyűjtés azon túl, hogy nem egységesen – több intézményen keresztül, nem egységes elvek szerint – történik nem képes leírni az ellátórendszer és a rendszer szereplőinek működését. Ezen túlmenően az adatok feldolgozása részleges illetve időben távol esik az adatgyűjtéstől így az intézmények csak jelentős késéssel jutnak a működésüket leíró adatokhoz. Végül a feldolgozott adatok jelentős része a felügyeleti szervek belső használatára szolgál és nem ad visszajelzést azoknak az intézményeknek, melyek működését leírja. Ebből következően az egészségügyi ellátó-intézmények nem rendelkeznek megfelelő adatokkal a saját működésükről, nem képesek működési hibáikat megfelelő képen korrigálni, így működésük tulajdon képen csak véletlenszerűen tud javulni vagy romlani.

Jelenleg a rendszer szintjén értelmezhető minőségbiztosítás egészségügyi kormányzat által felkent intézményei az EMKI (Egészségügyi Minőségfejlesztési és Kórháztechnikai Intézet) Egészségügyi Minisztérium irányításával illetve az OSzMK (Országos Szakfelügyeleti és Módszertani Központ) ÁNTSZ keretein belül. Ezen túlmenően minőségirányítási feladatot lát el az egészségügyi kormányzat vonatkozásában maga az egészségügyi minisztérium közvetlenül illetve az OEP-en és az ÁNTSZ-en keresztül. Tehát elmondhatjuk, hogy a minőségirányítási szerep rendszeren belül is rendkívül széttagolt, ami koordinált működésre nem alkalmas.

Az intézményi rendszer működését leíró adatgyűjtésről elmondhat, hogy valójában nem átfogó és az intézményi működésnek csupán kis részét érinti. Az adatgyűjtés számos szervezet végzi: EMKI, OSzMK, OEP, Szakmai szervezetek (Kórházszövetség, Medicina 2000, EGVE stb.) Látható, hogy a rendszer működését leíró adatok gyűjtését csak részben végzik olyan szervezetek, melyek az egészségügyi kormányzatnak részesei illetve intézményei, jelentős számban olyan szervezetek gyűjtik az adatokat, amelyek kívül állnak az egészségügyi kormányzaton és az intézményi rendszer saját szerveződésit testesítik meg.

Adatgyűjtés az ellátó rendszer mind három szintjéről (alapellátás, járóbeteg szakellátás, fekvőbeteg szakellátás) történik, de más struktúrában. Ennek megfelelően a rendszer különböző szereplőinek a működését más és más paraméterek alapján írják le, ami valójában összehasonlításra alkalmatlan és a rendszer működésére vonatkozó információkkal nem szolgál.

Az adat gyűjtése optimális esetben rendszeresen történik, és folyamatában képes leírni a rendszer és a rendszer szereplőinek működését. Ugyanakkor az adatgyűjtés sokszor alkalomszerű (pl. EMKI) adatgyűjtések adott időpont leírására alkalmasak, feldolgozásukra pedig csak később kerül sor, így annak pillanatában már nem aktuálisak, csak egy múltbeli állapot leírására alkalmasak. Így az ellátórendszer folyamatos működését és pillanatnyi állapotát a gyűjtött információk nem írják le hitelesen.

Az adatok feldolgozása vagy nem átfogó, vagy átfogó, de intézményi szinten nem észlelhető. Az adatfeldolgozás helye szintén széttagolt - EMKI, OSZMK, OEP, szakmai szervezetek stb. – megegyezik az adatgyűjtőkkel, abban az esetben, ha a kapott adatokat feldolgozzák. Az adatok feldolgozása pedig, mint már utaltunk rá sokszor időben távol esik az adatgyűjtés illetve az adatok által leírt időszaktól, így csupán múltbeli működést képes jellemezni az adatsor, ami gyakran már a jelen állapotot nem tükrözi megfelelően.

Visszacsatolás a rendszerben rendkívül korlátozott. Visszajelzést csak rendkívül korlátozott mértékben kapnak az adatszolgáltató intézmények. A hozzájuk visszajuttatott adatok sem rendszerszerűen érkeznek, hanem csak rendkívül szegényesen, és gyakran alkalomszerűen. Az OEP-től kapnak a közfinanszírozott szolgáltatások vonatkozásában juthatnak adatokhoz az ellátó intézmények – elfogadott teljesítmény, bizonyos teljesítmény elszámolást leíró adatok vonatkozásában kívánságra nyújt összehasonlításra alkalmas adatsorokat. Az EMKI és az OSzMK – honlapon minimális információ, rendszer szintű minőségbiztosításban való részvételük gyakorlatilag nem számottevő – amire egyébként küldetésük szólna. Szakmai szervezetek főként belső használatra készítik tanulmányaikat, melyekben a nyert adatokat feldolgozzák. Ezek pedig csak részlegesen alkalmasak az összintézményi működés leírására.

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a deklarált szándék és az erre létrehozott intézményi struktúra ellenére a minőségirányítási rendszer az egészségügyi ellátószektorban rendszer szinten nem működik. Hibái meglehetősen jól azonosíthatók. Egyrészt az irányító nem szabályozza megfelelően a folyamatokat, másrészt pedig rendszeren belül rossz hatásfokkal és nem megfelelő módon működik a visszacsatolás.

 

2. A finanszírozás mint minőségbiztosítási tényező az ellátórendszerben
A finanszírozás az egészségügyi ellátó rendszer működtetésének egyik legfontosabb eleme. A finanszírozás a rendszer elvi működtetésének gyakorlati interpretációja, ami azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló erőforrások megfelelő csoportosításával, a finanszírozás feltételéül szolgáló teljesítmények mennyiségi és minőségi kritériumainak meghatározása eszköz a rendszer működtetőinek kezében. A fentiek megfelelő használata tudja biztosítani az ellátó rendszer megfelelő működtetését.

Vizsgáljuk meg, hogy ez jelenleg a gyakorlatban hogyan valósul meg. Elsőként nézzük a háziorvosi finanszírozást. A finanszírozás alapját 1992 óta a fejkvóta képezi, amely a bejelentkezettek (biztosítottak) létszámán alapul, és teljesítményarányos díjnak nevezik. Ezt növelik a betegek életkorától függő, és az orvos szakképesítéséhez kötött szorzók. Ezekhez adódik a körzet közigazgatási jellegétől függő területi pótlék (26.000 – 43.000 Ft), és az ellátott körzetnek a lakónyilvántartásba bejelentett lakóinak számától függő fix díj (197.000 – 290.000 Ft), ami további 10-30%-al növelhető a több telephelyen, vagy önálló épületben dolgozó orvos esetében. Ezt a két komponenst az utóbbi években többször emelték, az egy pontra számított érték jelenleg 163 Ft/pont, 2005 óta szinte semmit sem változott. A nem saját körzetbe bejelentettek ellátásáért jelenleg esetenként 600 Ft-ot, újabban a TAJ számok on-line ellenőrzéséért 50 Ft-ot fizet az OEP. 2008-tól a további alkalmazott orvos vagy szakdolgozó esetén a degresszió szintjét (2400 pont a határ) magasabbra emelték. Ami látható a háziorvosi finanszírozásban, hogy alapvetően egészségügyi ellátás egy esetben finanszíroz, ha az területen kívüli eset ellátásáról van szó. Minőségi kritérium csak pedig egyszer jelenik meg benne, amikor szakképesítéshez kötött szorzót alkalmaz. Valódi teljesítményt (akár mennyiségit is), ellátás minőségét valójában nem finanszírozza a rendszer. Tehát a háziorvosi finanszírozás nem ösztönöz definitív ellátásra, nem ösztönöz minőségi ellátásra, nem határozza meg az ellátórendszer ezen szegmensének feladatait.

A szakellátás finanszírozása négy nagyobb területet foglal magába – a járóbeteg szakellátást, a gondozókat, az aktív fekvőbeteg szakellátást és a krónikus fekvőbeteg szakellátást. A különböző területek finanszírozása más és más. A finanszírozás vizsgálatakor számos konfliktussal találkozunk. Az elvi teljesítményfinanszírozás a gyakorlatban nem működik, mivel a finanszírozott egészségügyi szolgáltatásokra szánt források reálértéken jelentős csökkenést mutattak az elmúlt években. Ennek megfelelően a teljesítményfinanszírozás átalakult bázisfinanszírozássá, de megmaradt egyfajta teljesítmény elszámolás ami az egyes intézmények működését jelzi, illetve a későbbi bázis meghatározásának alapjává válhat, illetve válhatott. Ennek eredménye az, hogy ma bizonyos ellátásokra vetítve jelentős szóródást mutatkozik egyes intézmények között. Ez azt jelenti, hogy pl. az egyik szakrendelőben egy német pont forint értéke 1 forint 40 fillér, a másikban csak 1 forint. Ezen túlmenően elmondhatjuk, hogy jelenleg az ellátási teljesítmények nem árukon kerülnek finanszírozásra, azaz az elvi finanszírozás nem jelent fedezetet az ellátások költségeire.

Ennek folyománya, hogy a valódi ellátási teljesítmények – megvalósult ellátások – és a jelentett teljesítmények – elszámolt ellátások – egymásnak nem feletethetők meg. Ez rendszer szinten ismert, és elsősorban a felügyeleti szervek konfliktusát okozza – mely ilyen jelleggel etikai természetű – mégpedig, hogy az ellátó és teljesítményt jelentő intézmények ellenőrizendők és egyúttal a fentiek értelmében büntetendőek is, vagy éppen ezért nem ellenőrizhetők. Jelenleg a felügyeleti szervek álláspontja a korlátozottan ellenőrizhető és mérsékelten büntetendő, ami annyit jelent, hogy csak annyira amennyit a kasza egyensúlya megkíván. A gondozók fix finanszírozása az ellátási eseményektől valójában független, de a gondozás keretein belül ellátott beteg korlátozottan ugyan, de elszámolható a járóbeteg szakellátás számára keretet adó teljesítményfinanszírozás rendszerén belül. Ennek oka, hogy a gondozói fix díj valójában nem alkalmas a gondozók finanszírozására és onnan a betegeket a járóbeteg szakellátás keretei közé helyezték annak érdekében, hogy a teljesítményhez nem kötött fix díj mellé teljesítménydíjat is kaphassanak az intézmények. Aktív fekvőbeteg ellátás vonatkozásában is megvannak azok a technikák, melyekkel a tényleges HBCS értéknél magasabb számolható el egy-egy ellátásért, ennek igénybevételét azonban több tényező befolyásolja – intézményi, osztályos és egyéni szinten – melyek eredője határozza meg a tényleges ellátás elszámolását. Krónikus fekvőbeteg-ellátás finanszírozási ápolási naponként történik, ami értelemszerűen elsősorban a rossz ágykihasználtság miatt az indokolatlan ápolási, kezelési események számának gyarapodását és elnyújtott ápolásokat eredményez.

Mint láthattuk a szakellátás finanszírozását vizsgálva a jelenleg működő finanszírozási szisztéma jelentősen eltér azoktól az elvektől, melyek létrehívták. Nem ösztönöz definitív ellátásra nem, nem alkalmas a valódi ellátások kontrolljára, az elszámolás nem tükrözi a rendszer tényleges működését, minőségi kritériumokat nem tartalmaz az elszámolás. A fentiek következménye, hogy nem támogatja a betegutak optimális kialakítását, és ennek eredményeképpen általában az ellátás eggyel magasabb szinten történik, mint ahol az indokolt lett volna (szubszidiaritás elve ellen hat). Ennek következtében a finanszírozási rendszer felépítése és működtetése nem alkalmas jelen formájában a minőségirányítási rendszer működtetésére.

Vizsgálat során a problémákat azonosítottuk a rendszer szintű következtetéseket ennek megfelelően le tudjuk vonni. Látható, hogy a folyamatok nem definiáltak. A folyamatokat a rendszer működtetőinek, egészségügyi kormányzatnak illetve megfelelő szerveinek kell definiálnia, és ennek megfelelően, az általa megfogalmazott elveknek megfelelően a rendszer működését elősegítendően kell a finanszírozást hozzárendelni. Ezen túlmenően meg kell teremteni a rendszer működésének ellenőrizhetőségét és a visszacsatolást, melynek segítségével nem csak az intézmények, hanem az intézményi működések eredőjeként az egész ellátórendszer működése ellenőrizhető, átlátható és alakítható lesz.

 

Minőség-gazdaságosság-eredményesség
Dr. Takács Zoltán
Főnix Kastélyszanatórium

I. Bevezetés
A minőségfejlesztés céljai és eredményei között mindig találunk a szervezet eredményességére, gazdaságos működésére vonatkozó elemeket. Természetes ez, hiszen a szervezet tulajdonosainak szempontjából ezek elsődleges elvárások, célok. A tudományos igényű magyarázatok mellett, melyek értelemszerűen bonyolult összefüggésekre is rávilágítanak e témakörben, nagyon egyszerű, a „földi halandó” számára is érthető logika írja le a címben szereplő fogalmak kapcsolatát:

elégedett vevő – több vevő – több bevétel – jobb szolgáltatásminőség.

Ez a felsorolás egyben egy folyamatosan önmagát fenntartó ciklust is jelent, melyben a minőség elem folyamatos javulása is feltételezhető. Mit jelent mindez?

Amennyiben egy egészségügyi szolgáltató magas minőségű szolgáltatást/ellátást nyújt, biztosan számíthat rá, hogy a betegek száma növekszik az intézményében. Hiszen a jó hírt viszik tovább a betegek. (Mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy a legtöbben valamely ismerősi, baráti referencia/vélemény alapján választanak gyógyintézményt, vagy orvost.)

Az az intézmény, ahol a beteg száma magasabb, több bevételt tudhat magáénak (így van ez az állami és a magán-szektorban is, legfeljebb a növekedési arányok eltérőek). Több pénzügyi forrással több fejlesztés hajtható végre, ebből következően magas szolgáltatásminőséget lehet elérni. És innen a folyamatosan növekvő minőséget produkáló ciklus fedezhető fel.

 

II. Gyakorlati tapasztalatok
Fentiek tükrében belátható, hogy a szolgáltatás minősége, és ennek révén a minőségfejlesztési tevékenységek alapvető fontossággal bírnak egy-egy szervezet életében. Elméletben ezzel mindenki tisztában van. A gyakorlatban azonban nem ennyire bíztató a helyzet. Ma már a legtöbb hazai egészségügyi szolgáltató működtet valamilyen minőségfejlesztési rendszert. Ezek a rendszerek azonban intézményenként más-más viszonyban vannak a valós működéssel. Személyes tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy gyakran „megy el egymás mellett” a minőségfejlesztés és a napi működés. Mivel az OEP által finanszírozott intézmények esetén ennek a következménye kevésbé gyorsan, és kevésbé markánsan jelentkezik, talán hajlamosabbak az így működő intézmények a látszat-minőségügyi rendszerek alkalmazására. (Mindemellett természetesen akad ilyen példa a piaci megrendelés alapján működő intézmények körében is.)

Számunkra a gyakorlat azt mutatta, hogy a minőségfejlesztés akkor része a mindennapoknak, ha a rendszer kialakításának végére elérhető, hogy a Minőségügyi Kézikönyv az intézmény „Bibliájává” váljon.

A Főnix Kastélyszanatórium szolgáltatásainak tervezése, szervezése során nagy gondot fordítottunk a munkatársak kiválasztására. Nagyon fontos volt számunkra, hogy a vezető pozícióba felvett munkatársaink valóban elkötelezettek legyenek a magas színvonalú szakmai munka iránt. Ezt az elkötelezettséget nemcsak az egészségügyi ellátó részleg vezetőinél, hanem a hotel szolgáltatás területén is elvártuk.

A nem vezető beosztású munkatársak aktív részesei voltak a munkájukat szabályozó dokumentumok kialakításának. A magánszolgáltatásban egyértelmű a dolgozók számára, hogy a saját boldogulásuk záloga az intézmény fennmaradása. Egyszerűen fogalmazva: ha nincsenek páciensek, nincs miből fizetést adni a dolgozóknak.

Ennek tudatában valóban minden munkatárs igyekszik a legmagasabb színvonalú munkát végezni. Ehhez nagy segítség számukra a közösen tisztázott, majd leírt követelményrendszer. Így mindenki tudja mit várnak el tőle, és közös megegyezés van arra vonatkozóan, milyen színvonal jellemzi intézményünket.

A kiválasztást gondosan felépített képzési sorozat követte.

Könnyebb helyzetben van a minőségfejlesztési rendszer kialakítása és bevezetése tekintetében egy újonnan induló szervezet. Ebben az esetben nem kell a régi szervezeti beidegződésekkel megküzdeni a rendszer kialakításakor, szervezeti szintű változásmenedzsment feladatok nem jelentkeznek a vezetés munkájában. (Természetesen ettől függetlenül az egyének szintjén szükség lehet egyes beidegződések megváltoztatására, azonban ebben - a fent ismertetett okok miatt – a munkatársak partnerek.)

 

 III. A „jó” irány
Azt valljuk tehát, hogy a siker egyik fő záloga, hogy a minőségfejlesztés és a napi működés ugyanazt jelentse a munkatársak fejében, munkájukat így végezzék.

Aki ezen az úton jár, a folyamatos fejlesztés révén növelni tudja a szolgáltatást igénybe vevők számát.

Ahol a minőség nem alapvető szempont, fokozatosan elveszítik pácienseiket.

Mindenkinek döntenie kell, melyik utat választja. A második út – a páciensek számának csökkenése – a magánszektorban nagyon gyorsan érezteti hatását, hiszen bevételek híján finanszírozhatatlan az intézmény. Az állami szektorban is igaz ez az összefüggés, azonban a finanszírozás más módja miatt ebben a szektorban tovább tud élni egy egészségügyi intézmény. Az állam ugyanis például az ellátási kötelezettségek okán is kénytelen fenntartani adott esetben olyan intézményt is, ahol minőségfejlesztéssel nem foglalkoznak. És az is igaz lehet hogy a volumen korlát okán az OEP finanszírozott intézmény nem is érdekelt több beteg ellátásában, hiszen ezen ellátásoknak csupán a költsége jelenik meg míg a bevétele nem.

Fontos feladat hazánkban, hogy azok a rendszerek, melyeket az egészségügyi intézmények zászlajukra tűztek, valóban a működés részévé legyenek. Finanszírozási szempontból alapvető, hogy a szolgáltatást igénybe vevők száma folyamatosan a kapacitás maximuma közelében legyen. A hazai betegellátás egyik fejlődési iránya a nemzetközi ellátásban való részvétel lehet. Az egészségturizmus dinamikusan növekvő tendenciát mutat a világban, melyet mind a magán, mind az állami szektorban működő intézmények kezdenek felismerni.

Ahhoz, hogy hazai szinten költséghatékonyabb, gazdaságilag eredményesebb legyen az egészségügyi ágazat, illetve hogy nemzetközi szinten jelentős szerephez jussunk, nincs más út, mint a magas minőségű ellátást nyújtani a költségek optimalizálása mellett. Az elvárások, szabályok, standard-ek közös meghatározása, a működés ezek alapján történő tervezése, megvalósítása segít ebben. A folyamatok szabályozása biztosítja egyrészt az egyenletes minőségű megvalósítást, ugyanakkor a szabályozásnak gazdasági szempontból fontos hozadéka, hogy kiiktatja az egyéni megvalósítások, próbálkozások, „tévutak”, egyszóval a felesleges pazarlások lehetőségét (feltéve, hogy a szabályozás az optimális megvalósítást tartalmazza). A szabályozott folyamatok íly módon a gazdaságos működtetéshez is hozzájárulnak.

Nem elég az alapokat lefektetni, igazolni is tudni kell, hogy a szervezet valóban magas szakmai színvonalon működik.

Igazolhatják ezt a szervezet munkatársai tetteikkel, és jó gyakorlataik továbbvitelével. Nem mellesleg igazolhatják az intézményben megforduló betegek is azzal, hogy jó hírét tovább viszik.

Ugyanakkor fontos lehet, hogy egy a szolgáltatásnyújtáson kívüli fél is igazolja a szolgáltató minőségi törekvéseinek eredményeit. Ezekre a külső igazolásokra számos példa létezik, melyek közül hazánkban is megtalálunk néhányat:

• Harmadik fél általi tanúsítás
• Védjegy rendszerek
• Betegutakat menedzselő szervezet értékelése (önértékelésen alapuló külső értékelés)

Miért fontos a külső fél általi igazolás?

A szervezeten belül ezt a visszacsatolást mint objektív információforrást lehet alapként használni a motivációs rendszerben, melynek adott esetben természetesen része a szankcionálás is.

A külső értékelés a betegek bizalmát is növeli, ők is objektív forrásként tekintik ezeket az értékeléseket.

 

IV. Hazai lehetőségek
Hazánkban számtalan megközelítést alkalmaznak a minőségfejlesztés terén. Ma már elmondható, hogy elvben legalábbis minden egészségügyi intézmény (állami vagy magán) elkötelezte magát valamely minőségügyi rendszer alkalmazására. Ezek különböző eredményességgel valósulnak meg a gyakorlatban, a tulajdonosi érdek az, hogy valóban a minőségi szolgáltatás nyújtása legyen a vezérelv, ennek révén lehet ugyanis a bevételeket növelni. A tulajdonosi érdek azonos a magán és az állami szektorban is, szükség van tehát objektív, külső visszacsatolásra minden egészségügyi intézmény esetén, hogy megítélhető legyen, mit tesz, illetve mit kell tennie adott szervezetnek a folyamatos fejlesztés, az intézmény iránti bizalom növelése terén.

Mindemellett fontos lenne, hogy a hazai egészségügyi szolgáltatók teljesítménye összehasonlítható legyen adott szempontok mentén. Ez segítené a betegek választását, egyben lehetőséget nyújtana az intézmények számára az egymástól való tanulás körének kiszélesítésére is.

Elvben lehetséges út lenne, hogy valamennyi hazai egészségügyi szolgáltató azonos minőségügyi rendszert vezessen be, és így már a rendszer azonos alapkövetelményei mentén történhet a működés igazolása és az összehasonlítás.

Ennél jobb megoldás, ha meghagyjuk az intézményi szabadságot a rendszer kiválasztásában, hiszen eltérő rendszerek, eltérő megoldásokat hozhatnak, és mindenkinek azzal a fejlesztési technikával célszerű dolgozni, amit a legjobban ismer, amiben a legjobban bízik. Magyarországon az egészségügy minőségfejlesztése terén számtalan lehetőség kipróbálásra került, és mára a többség kialakította saját elképzeléseit a minőségügyi rendszer helyi megvalósítása terén.

Mit tehetünk hát, ha ilyen sokszínű a minőségügyi világ?

A külső értékelés rendszerét lehet egységesíteni. Jól működő, bevált gyakorlat az önértékelésen alapuló külső értékelés.

Európában számtalan helyen működik ez a megoldás, és nemcsak az egészségügy terén. (Angliában és Skóciában például a közoktatásban is ilyen módon értékelik az intézmények működését.)

Az önértékelésen alapuló értékelés során az önértékelés módja és eszköze egységes. Bármely minőségügyi rendszert működtet is az adott intézmény, az önértékelést megadott szempontok mentén kell elvégezni. Ennek során fel kell tárnia működési gyakorlatának mind a jól működő, mind a fejlesztésre szoruló elemeit, tehát felül kell vizsgálnia folyamatait. Ezeket a vizsgálatokat konkrét működési eredményekkel, meghatározott indikátorok mérésével kell alátámasztania. Az önértékelés nyomán fejlesztési lehetőségeket kell azonosítani és kiválasztott területeken meg is kell valósítani. A külső értékelés ezt az önértékelést vizsgálja felül, helyszíni látogatással és az önértékelési dokumentumok vizsgálatával alkot képet az adott intézmény működésének eredményességéről. Fő szempont, hogy az intézmény számára fontos-e, a gyakorlatban alkalmazza-e a folyamatos fejlesztés technikáit. (Adott ponton ezekhez a fejlesztésekhez – angol és skót közoktatási példát tekintve – az állami szakmai irányítás segítséget is nyújt. Azonban, ha egy intézmény nem él a saját, illetve a kapott lehetőségekkel adott esetben a működését korlátozhatják, esetleg meg is szüntethetik. Ez mindenképpen motiváló erő. Megjegyzendő, hogy a támogatási elemek használata mellett nemigen van példa intézményi bezárásokra.)

A Főnix Kastélyszanatórium az angol Treatment Abroad rendszerét kívánja alkalmazni. Itt az önértékelés során az alábbi területekre kell kitérni:

• A kezelés kimenete
• A gondozás minősége
• Érték a páciens által fizetett díjért
• Kommunikáció a páciensekkel
• Az intézmény környezete

Az ilyen típusú értékelések országos szintű megvalósításhoz természetesen mindenképpen szükséges a szakmai irányítás részéről a szándék, az egészségügyi intézmények részéről a befogadás. Nem mellesleg ennek ki kell dolgozni jogszabályi hátterét és meg kell teremteni a szervezeti és technikai támogatását, ki kell dolgozni szakmai eszközrendszerét.

Nem teljesen új alapokról kell kiindulni, hiszen korábban már voltak kísérletek az egészségügyben alkalmazható önértékelési modell meghonosítására, illetve a közoktatáson belül a szakképzés rendelkezik hazánkban több éves tapasztalattal az önértékelés terén, európai uniós törekvések nyomán itt elindult a fejlesztés az önértékelésen alapuló külső értékelés bevezetése irányába. A szakképzésben kialakítottak egy közös adatbázist is, ahova az intézményi indikátorokat lehet feltölteni, a rendszerbe belépők adott szűrések mentén láthatják az őket érdeklő adatokat, összehasonlításokat végezhetnek – természetesen intézményi anonimitás mellett.

Érdemes volna a nemzetközi és a hazai gyakorlatot alapul véve az egészségügyben is megvizsgálni a lehetőségeket. Fontos hozadéka lehet az országosan működtetett értékelésnek az is, hogy az így kapott információk alapján térségi és ágazati fejlesztések is elindíthatók.

 

V. Összefoglaló
Az egészségügyi szolgáltatók mint bármely más szervezet eredményessége elsősorban azon múlik, képes-e a szolgáltatást igénybe vevők igényeit magas szinten kielégíteni. A jó hírű szolgáltatás ugyanis sok pácienst vonz, ez több bevételt jelent a szervezet számára. Az eredményes és gazdaságos működés záloga a jól átgondolt, szabályozott működés, ahol a szabályozás a folyamatok működtetése során felesleges és költséges „mellékutak” kiküszöbölését is jelenti. Ebben segít a minőségügyi rendszerek alkalmazása. A tulajdonosok és a betegek számára fontos, hogy meggyőződhessenek arról, adott egészségügyi intézmény valóban az minőségfejlesztés alapelvei szerint működik. Ebben adhat megerősítést a külső értékelés, melynek egy lehetséges formájaként az önértékelésen alapuló külső értékelést javasoljuk.

Ennek révén:

• növelhető a betegek bizalma az intézmények iránt,
• · a tulajdonos objektív visszacsatolást kaphat intézmény működéséről,
• · a tapasztalatok alapján meghatározhatók a szükséges fejlesztési irányok ágazati szinten is,
• · segítséget kaphatnak az intézmények a fejlesztő munkájukhoz,
• · az intézmények összehasonlítására nyílik lehetőség.

 A Főnix Kastélyszanatórium nyitott a különböző minőségfejlesztési kezdeményezések iránt, munkatársaink igyekeznek minél több gyakorlatot tanulmányozni, tapasztalatainkat szívesen megosztjuk másokkal is, készek vagyunk az együttgondolkodásra.

[1]Pozíciós alapú alku tipikus példája volt Magyarországon az egészségbiztosítás rendszerében az Állam és a gyógyszercégek 2004-2005-ös tárgyalásai a gyógyszertámogatási kassza mértékéről és a kassza túlköltése esetén előírt gyógyszergyári visszafizetésről. A pozíciós alapú alkutól az adott szituáció alapvetően abban tért el, hogy a felek nem csak egyszeri vagy rövidtávú kapcsolatban állnak egymással, hanem tartósan egymásra vannak utalva: a cégek az állami-tb gyógyszertámogatási kiadásaira, az Államnak tb-nek pedig a betegek ellátása érdekében a korszerű gyógyszerekre.

[2] A kórházak és akár teljes kórházszektorok hatékonyságának elemzésére és a hatékony ösztönzők kialakítása céljából dolgozta ki az Egyesült Államokban Schleifer (Schleifer, 1985) a Yardstick competition elméletét. Az elmélet matematikai-statisztikai alapja a Grade of Membership analysis többváltozós eljárás, amely a kórházak eltérő átlagköltségei (average cost pricing) szerint csoportosítja a kórházakat. Ezt követően a kórházak finanszírozásában a szabályozó (regulator) a különböző kórházcsoportok esetében eltérő díjakat alkalmaz.

Hozzászólások

Nincs hozzászólás...

BELÉPÉS

•  
• Felhasználói név
• Jelszó
•  

Elfelejtett jelszó